2017. március 18., szombat

Te elmentél...

... én meg itt maradtam a széttört álmaim romjain, két gyerekkel, akiknek a biztonságosnak hitt világa szintén darabokban.

Elmentél. Válaszok nélkül. Ürességet hagyva magad után. Kérdéseket hagyva magad után. Miért, miért, miért...?! Miért nem ért annyit 14 év, két gyerek, hogy megpróbáljuk együtt? Mi volt olyan rossz - vagy mi volt annyira vonzó?
Miért nem szóltál, hogy baj van? Miért nem válaszoltál, amikor próbáltam volna ellene tenni? Miért utsítottál vissza mindent?

Szerettelek. Jobban, mint bárkit eddigi életemben. Bármit megtettem volna, hogy működjön ez a házasság. Hogy jó legyen neked. Hogy jó legyen nekünk. Hogy jó legyen a gyerekeknek.

Egy ölelés. Ennyit kaptam tőled búcsúzóul. Egy ölelés - amiben több érzelem volt, mint amit az utóbbi öt évben összesen kaptam tőled...

Légy boldog! Legyünk boldogok! Mással, máshogyan. Jobban, okosabban.
És találjuk meg azt az utat egymáshoz, ami megkönnyíti a gyerekeknek azt, hogy alkalmazkodni tudjanak ehhez az új helyzethez. Építsünk fel egy olyan életet, ami élhető. A gyerekeknek. Neked. Nekem.

2017. február 16., csütörtök

Elbocsátlak...


Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, ...
Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet
Maradok, ami már évek óta voltam neked, a gyermekeid anyja - mert más szerepet nem szánsz nekem az életedben. Ez volt, amire rájöttem tegnap - amire annyira fájt ráébrednem, mert szerettem volna még barát is lenni.

De nem tudsz közel engedni magadhoz - tán nem csak engem, de senkit... - mert ahogy érzed a közelséget, menekülni kényszerülsz, űz, hajt, hogy megvédd (?) magad.

Én is védem magam, ezért meg kell tanulnom, hogy ne akarjak más lenni neked, csak a gyermekeid anyja...

2017. február 15., szerda

Miért...?

Már nem a fájdalom dominál - elfogadtam a helyzetet... Van, hogy már anélkül tudom végignézni a régi (vélt vagy valós?) boldogságunk képeit, hogy elszorulna a torkom.

De amikor meglátok egy egymással meghitten beszélgető párt, akkor még elemi erővel tör fel belőlem a kérdés: Miért nem ért neked annyit ez a kapcsolat, hogy megpróbáljuk helyrehozni...?!

2017. február 14., kedd

Árnyjáték

Mint egy árnyjátékot, látom az életem: látlak benne téged és látom magamat. Áthelyezték a lámpát, és ezzel átalakult az egész történet, bár ugyanazok a szereplők, ugyanazok a tettek - mégis mások a vélt és valós mozgatórugók, mint amiket korábban hittem... Minden más értelmet nyer a jelenben - és ezáltal minden más értelmet vetít vissza a múltba... 

Döbbenten állok és bámulom az untig ismert szituációkat ebben az ijesztően ismeretlen megvilágításban.

2017. február 13., hétfő

Nyugalom...?!

Vajon létezik-e az, hogy egy felismerés olyan erővel ragad magával, hogy megszűnik minden düh a másik iránt? Vagy ez is csak önbecsapás - az ego kegyetlen játéka, hazugsága, hogy ne kelljen szembenézni a fájó igazsággal...?!

Eszeveszett menekülés...

... ebben élsz. Menekülsz valaki elől? Valahová?
Én vagyok-e, aki elől futsz, vagy talán saját magad? Én már nem üldözlek. Engedlek, ha menni kívánsz, és nyitva áll az ajtó, ha visszajönnél. Nem hozzám - hozzám  már nem. De a gyerekek miatt téged mindig tárt ajtó fogad.

Űz valami, hajt, nem találsz nyugalmat - még a gyerekeidben sem. Amikor mennél, akkor semmi más nem létezik számodra. És még egy olyan emberi kérdést sincs időd feltenni, hogy mit mondott az orvos a gyerekről... Ezek azok, amik fájnak.

Fájó emlékeket ébresztenek egy másik apáról, akit nem érdekeltünk annyira, hogy érdeklődjön irántunk. És előrevetítenek egy olyan képet, amit nem kívánok a gyermekeinknek. Le tudom-e győzni én ezeket a riasztó képeket? És megnyugszol-e te, ha egyszer már nem tőlem kell menekülnöd...?

Kinek-kinek a saját szerelme

Eszembe jutott egyik kedvenc versem...


Baranyi Ferenc: Teher

Úgy adtam én, hogy ő megértse: visszaadtam,
amit azóta sem osztott meg senkivel,
látom görnyedni őt az őszi alkonyatban:
mit tőlem visszanyert, mindent tovább cipel.
Fölötte matt magány: behorpadt bádogégbolt,
előtte csontkaréj: elporladt láthatár,
viszi belőlem azt, ami csak az övé volt - 
s ez nagy teher neki. Soká nem bírja már.

Ez a szerelem, ez az idill talán csak bennem született meg, virágzott, és tűnt élőnek mindaddig, amíg végül ki nem nyílt a szemem. Ahogy magamban éltem meg az egészet, úgy kell a lezárást is egyedül megtennem.  Visszakaptam azt, ami csak az enyém volt - ha ezt elfogadom, akkor nem lesz túl nagy teher, ami maga alá temet...