2011-06-01

Hajnali metró, álomvilágba süppedt emberek. Aztán egy ismeretlen arcon felsejlik egy jól ismert tekintet. Az ébrenléttől távol magával ragad egy vízió: látom az arcot és újra érzem az érzéseket, amik ehhez a számomra egykor fontos emberhez fűztek. Majd látok másokat, akik egy másik időben szintén a világot jelentették nekem. Elmúlt szerelmek, mint megannyi várrom szegélyezik utamat. Illúziókból épült légváraim romjai…

Figyelmeztetők: „Ne tedd! Ne így!”

Múltam kitörölhetetlen darabkái, keserédes emlékek, amik a jövő felé mutatnak: gyerekzsivaj, kacagás, néha könnyek. És egy férfi, aki nem csak szerelem, hanem társ, aki a gyermekeim apja. Visszazökkenek a jelenbe, és boldog vagyok…

2011-05-26

A kocsi ülésébe süppedek, magába szippant a hétköznapok közönye. Untig ismert utcák, szürke házak. Egy más tudatállapot. Aztán hirtelen egy vékonyka hang hatol át a közöny függönyén, varázslatos erővel betör a fény, a színek, az érzések. Mintha egy tökéletesen megrendezett filmet látnék: a délutáni napsütésben a zöldből felénk szalad egy rózsaszín angyal, fodros ruhája lebeg, kalapját lerántja a hirtelen légáramlat. Apa, anya, Bebe! – őszinte öröm és elragadtatottság csendül fel a hangjában. A retinámba ég a látvány, elönt az érzés, hogy érdemes élni. Ezekért a pillanatokért…

2011-02-08

„Anya, én most már csak az olyan repülőket szeretem, amelyik csíkot húz maga után!” – mondta Benikém tegnap délután csillogó szemekkel, amikor mentünk haza az oviból. A reggeli sötétségben felrémlik ez a mondat, a szeme csillogása, átragad rám a lelkesedése-boldgosága, mikor a világosodó égen jobbról-balról meglátok három repülőt, ahogy boltívet rajzolnak fölém.

2011-02-07

Reggeli sötétség. Szürke fátyolba burkolóznak az utcarészletek, és szürke fátyol mögé bújnak az emberi szándékok is. De ezek miért nem bújnak elő, mikor a nap felkel?

2011-02-04

6:00. Hideg és sötét. A kihalt utcákon csak egy-egy álmos, szürke arc. A metró már nyeli el és köpi ki az embereket, mégis olyan élettelen még minden. Egy-két érdektelen mondatfoszlány hallatszik a metró zajából, de aztán az is álomba zuhan. Közönybe süppedt, kifejezéstelen tekintetek mindenhol. Mikor ébred fel a mosoly?